Hálaadás napjára verőfényes napsütés ígérkezett, ezért erre a napra terveztük be a Golden Gate biciklis túrát. A szervezést már napokkal a túra előtt elkezdtem: próbáltam megtalálni a legolcsóbb kölcsönzőt ami ünnepnapon is nyitva van, ezen kívül teljesíthető úticélokat kerestem. Végül a Blazing Saddles biciklikölcsönzőt választottam, a legolcsóbb bringát $32-ért ajánlották egy napra. Az úticél a Rodeo Lagoon lett, ami a várostól 19 km-re található.

Csütörtökön reggel fél 10-kor indultunk a Fisherman's Wharf-be átvenni a bicikliket. Ételt, italt nem hoztunk magunkkal ami később eléggé nagy hibának bizonyult. Végül a napi díj $40 lett biztosítással, felszereléssel és egy üveg vízzel. A bringa nekem elsőre hatalmasnak tűnt (eléggé régen ültem utoljára biciklin), speciálisan a San Franciscoi viszonyokra van felkészítve, elől és hátul is tárcsafékes, teleszkópos. Fél 11-kor már úton voltunk a lagúna felé. A városban rengeteg kerékpárút van, úgy terveztem meg a túrát hogy ne kelljen autók között tekerni. Alíg értük ki a Fisherman's Wharfból már az első emelkedőn tolni kellett a biciklit. A csapatban senki sem nagy bringás, szinte mindenki több éve tekert utoljára ezért kissé elbizonytalanodtunk, de folytattuk a túrát. Gyönyörű vízparti sétányok, parkok szegélyzeték az útunkat egészen a Golden Gate hídig. Az út szerencsére egyenes volt, az első emelkedőt eltekintve könnyű volt a hídig eltekerni. A híd déli lábánál található a Fort Point erőd, bemenni sajnos nem tudtunk, csináltunk viszont pár szép képet a híd lábáról. Az erődtől meredek út vezet fel hídig, kénytelenek voltunk ismét tolni a biciklit. Kis park található a híd bejáratánál, itt érdemes megnézni az 1 méter átmérőjű tartókábel metszetét: több mint 27.000 acélhuzalból van összefonva. Kezdtünk éhesek lenni (nem reggeliztünk) és elszörnyedve tapasztaltuk hogy minden zárva van. Hálaadás amerikában olyan mint nálunk a karácsony, semmi sincs nyitva. Nálam volt egy banán és egy csoki, Melánál volt 1 db Red Bull, ezt kellett 4 embernek egész napra elosztani ráadásul durva fizikai megterhelés mellett. Végül a banán elfogyasztása mellett döntöttünk, a csokit a célra tartogattuk.

A híd hatalmas, lenyűgöző építmény. Nálunk divat szidni az amerikaiak értelmi képességét, de hol volt Magyarország 1937-ben? Az amerikaiak ekkor adták át az elkészült hidat a forgalomnak. Hossza 2 km, a két torony 230 méter magas, a 6 sávos útpálya 75 méter magasan van a vízfelszín felett. A híd óceán felőli oldala a bicikliseknek van fenntartva, az öböl felőli oldal a gyalogosoké. Az átkelés hatalmas élmény, rengetegszer megálltunk fényképezni vagy egyszerűen csak gyönyörködni a tájban. Öngyilkosságot szerencsére nem láttunk. A híd magasan vezeti az ilyen jellegű statisztikákat, átlagosan havonta 6 öngyilkosság történik. Az átkelés több mint 1 órán keresztül tartott, a túloldalon kimentünk a Vista Point kilátóhoz ahonnan az egész öböl belátható és gyönyőrű képek készíthetőek a városról.

Megérkeztük a Marin Headlands bejáratához ami a Golden Gate Nemzeti Park része. Ez a rész volt az út legnehezebb szakasza, iszonyatos emelkedőn kellett feltolni a bringát, tekerni esélyünk sem volt. Lassan kezdtek elfogyni mellőlünk a biciklisek, kevesen vállakoznak erre az útra, a legtöbb ember a híd után visszafordul. A szenvedésért cserébe fantasztikus kilátással ajándékozott meg minket a természet, rengeteg fényképet csináltuk a távolodó Golden Gate hídról. A tájképben a várost és hidat lassan felváltotta lankás füves táj és az óceán. A hegy tetején találtunk egy második világháborús bunkert, innen már látszódott az úticélunk, a Rodeo Lagoon. Már az utolsó erőtartalékainkat is feléltük mikor végre neki állt meredeken lejteni az út. 20 perces száguldással érkeztünk meg a lagúnához. Elhaladtunk a hidegháborús Nike Missile Site mellett, a múzeum sajnos zárva volt. A lagúna és az óceán part gyönyörű, a látvány megérte a fáradtságot. Még csak az út felénél jártunk, de iszonyatosan elfáradtunk. A lábam bedagadt, menni is alíg bírtam. Megérdemelt jutalomként négy felé osztottuk a megmaradt csokit amit egy korty energiaitallal öblítettünk le. Egy óvatlan pillanatban kicsapó hullám bokáig beterítette a Melát, tovább rontva hazajutási esélyeinket.

Utolsó csepp energiánkat is összeszedve megkezdtük a hazautat. A túrát úgy terveztem meg, hogy hazafelé könnyű legyen az útunk ezért nem az óceán parton mentünk hanem a hegy mögött lévő Bunker roadon. Sokkal könnyebb terep volt mint az idefelé vezető út, a fáradtság miatt azonban már a legkisebb emelkedőn is tolni kellett a bringát. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, mindenki a hazaútra koncentrált. Kezdett lemenni a nap, tökéletes naplementét láthattunk a hídról az óceán felett. Már írtam egy előző bejegyzésemben hogy valamiért hihetetlenül szépek itt a naplementék: a nap pontosan az óceán felett megy le, először naracssárgává majd rózsaszínné válik az ég alja. Háromnegyed hatkor értünk vissza a kölcsönzőbe, a személyzet megtapsolt minket. Olyan volt a megérkezésünk mint egy Ironman verseny célegyenese. Dülöngélve, meg-megrogyva beültünk a legelső nyitva lévő bárba a Fisherman's Wharfban hogy együnk végre valamit. Iszonyatos szenvedés volt a túra, de megérte. Fantasztikus napot töltöttünk el együtt csodálatos helyeken. Sem lelkileg sem fizikailag nem voltunk felkészülve az útra, ezért is vagyok különösen büszke a nehéz terepen teljesített majdnem 40 km-es túrára.